Csodálatos....
Küzdelmes...
Könnyes...
Mosolygós...
És szeretettel teli...
Anaisz anaisz blogján láttam újra ezt a videót, amit korábban az akadálymentesítős egyetemi tanulmányaim során már levetítettek nekünk. Nagyon fontosnak érzem (és nemcsak, mint akadálymentesítéssel foglalkozó, leendő rehabilitációs szakmérnök, építész, hanem mint felelős ember és édesanya), hogy minél többen lássák és a felnövekvő generációnak természetes legyen a kicsit v. nagyon más emberek elfogadása, az ismeretlen befogadása!
Csodálatos ez az előadás! Érdemes megnézni!
No arms, no legs, no worries -
Nick Vujicic egy fantasztikus fiatalember!
(A You Tube feliratra kattintva nagyobban is megnézhető!)
Biztos, hogy megmutatom az iskolásaimnak majd, mert az életnek örülni kell, hogy kaptuk egymást... a tudást, a szeretetet... Mindenkinek joga van hozzá! :-)))
Korábban már írtam egy bejegyzést Akadálymentes élet címmel, amit akkor gondolatébresztőnek szántam. Egy kis további szemléletformálásnak szánom ezt a bejegyzést is kiegészítve egy nagyon hasznos leírással, amit az egyes sérültségi csoportok megnevezésére ajánlott használni, figyelembe véve a sérült személyek megszólítására, az általuk is elfogadott szavakat.
(A képre kattintva nagyobban is olvasható!)
Nem is gondolná az ember milyen bántó lehet egy kerekesszékes embernek, ha tolókocsisnak nevezik (a legtöbbjük önállóan képes hajtani a kerekesszékét önálló életet élve, nem kell tolni) vagy egy hallássérültnek, ha süketnek titulálják vagy egy vak embernek, ha világtalannak nevezik (van saját világuk, mert ők is a világ részei)...
Én kifejezetten ajándéknak érzem, hogy ezeket a dolgokat megtanulhattam és most már tudhatom például, hogy hogyan kell a megkérdezése, beleegyezése után a karomat nyújtva vezetve jól segíteni a vak embert...
Nem mindenki szereti, ha segítenek neki (ezt is el kell fogadni, nem vagyunk egyformák) és nem mindegy hogyan segítünk, hogyan tudunk jól segíteni! Eddig bárkivel beszéltem (bármilyen fogyatékossággal élő emberrel), mindenki egyértelműen mondta: "Merjünk kérdezni bátran, mielőtt segítünk!"
"Jó napot! Segíthetek? És hogyan tudnék segíteni?"
Szeretnék egyszer egy olyan világban élni, ahol megvalósulhatnának Donna Williams, ausztrál autista írónő szavai:
„Mégis azt hiszem, hogy majd egyszer, amikor valamennyire biztonságban leszek, megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy felvessem egy munkaadónak a képességeimmel és nehézségeimmel kapcsolatos kérdést, hogy valóban jól érezhessem magam egy munkahelyen, és mások is jól érezhessék
magukat velem."
magukat velem."
De legalábbis egy olyan világban élni, ahol törekednek erre az emberek... :-)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése